Gyűjtések

Lajtha László 1922. évi gyűjtésétől napjainkig, gazdag és jellegzetes hagyomány tárult föl Bogyiszlón, mind hangszereken, mind, pedig énekben. A község ugyan formailag sokáig, a Duna jobb partján feküdt, mégis néphagyománya Tolna megyei, méghozzá kelet-tolnai sajátosságokat őrző település. A Duna mentén fekvő Bogyiszló, hagyományait tekintve, hidat képez Kelet-Tolna és Kalocsa népzenei “nyelvjárásai” között. Földrajzilag valamikor a Duna-Tisza közéhez tartozott, s csak a Duna múlt századi szabályozásakor, a kanyargó meder átvágása révén lett a Dunántúl része. (1843-1852)

A zenekar nagyszerű játékára számos népzenekutató felfigyelt: Martin György, Pesovár Ferenc, Andrásfalvy Bertalan, Olsvai Imre, Sebő Ferenc, Halmos Béla… Több filmen és hangfelvételen is megörökítették a zenekart. 1984-ben Sebő Ferenc készített egy lemezt a zenekar repertoárjából. Nagyon jól sikerült, igazán tükrözi a zenekar szerteágazó zenei tudását, hisz nem csak a helyi népdalokat, népzenét játszatta a lemezre, hanem a repertoárjuknak még megjelenő zenei stílusait is. Így a sváb, illetve cigányzenéket is lehet hallani a lemezen.

Bogyiszlói zene legjellegzetesebb tánctípusai: ugrós-kanásztánc, illetve a lassú- és friss- csárdás, melyek azonosak a délkelet-dunántúlival. Dallamaik szintén egyeznek, de gazdagabb, változatosabb és archaikusabb repertoár, mint akár a sárközieké, vagy a Madocsaiaké. Különösen a friss csárdás zeneanyagában található több olyan régi ereszkedő dallam, főképpen „dudanóta”, ami már a közvetlen szomszédok zenei anyagából kiveszett és helyükre XIX. századi műcsárdások kerültek.

Az ugrós-kanásztánc dallamok zöme eredeti, tehát itt is élt hagyomány.

Az „Ugorkori örökség” vagy „Sirató stílus” dallamkörének megtalálható érdekes helyi változata, nem máshonnét átvett hagyomány („Akkor szép a disznó orra”).

A párlandó-rubato dallamanyagból kiemelkedik az ötfokú, ötsoros (kvintváltást is tartalmazó) pásztordal: „Lóra csikós, lóra”. E dallamtípus fő területe a Duna- Tisza köze és a hozzá felülről csatlakozó közép-északi és északkeleti tájak. Szórványosan megtalálható még a Tiszántúlon és Dél-Dunántúlon (Tolna, Baranya, Somogy megye). A Bogyiszlón megtalálható változat nem átvétele az alföldi, vagy a Bátai változatnak, hanem a helyi hagyomány szerves része.

A csárdás ezen a vidéken igen mélyen gyökerező, jellegzetes tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, kényelmes nyugodt tempójú. Különleges része a táncnak talán az, amikor a párok elengedik egymást és szép-lágy mozdulatok, forgás után újra összefognak.

A friss csárdás viszont igen gazdag motívumokkal rendelkezik és építkezik. Főbb mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfejfigurázások, kopogások és a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó, a lippentös – mártogatós motívum. A lassú és friss csárdás között hangsúlybeli eltérés van: a lassú fenthangsúlyos, a friss lenthangsúlyos tánc. Valószínűleg a lenthangsúlyos csárdás régebbi, s a fiatalabb nemzedék fenthangsúlyos csárdása újabb divatok eredménye. A bogyiszlói zene nagyon gazdag dallamanyaggal rendelkezik.

Az ugróst, helyi néven a cönögét párban és körben is táncolják. A táncfolyamat egyetlen összetett motívum ismétléséből áll. Az ugrós zenei anyagát a régi stílusú dallamok mellett más dallamok is bővítették így a délszláv, cigány és új stílusú magyar dallamok, sőt a század eleji kuplék dallamai is.

A táncok rendje nem volt teljesen kötött, de általában a zenekar csárdással kezdte táncrendet majd friss csárdással, folytatta és végül ugróssal zárta. A hagyományos táncok mellé bekerültek a közkedvelt polgári táncok is: tangó, keringő, valcer.